2023. június 17. szombat
...Ahogy teltek az órák, egyre mélyebbre hatoltak be az erdőbe, egyre érintetlenebbnek tűnt a táj. Hiába, ilyen vidékek már csak Erdélyben vannak tágabb hazájuk határain belül. Vadregényes tájon vezetett az útjuk. Annie előbbre járt, annyira hajtotta a megszállott kutatás az „angyalai" után. Eleinte még látta, ahogy Angyalszárny időről időre felbukkan a semmiből. Áttetsző szárnya meg-megcsillant, ahogy szivárványt varázsoltak rá a fák közé beragyogó fénypászmák. De idővel, ahogy rakta egyik lábát a másik után, már szinte a célt is elfelejtette, azaz már nem tudatosan tört felé. Teljesen átengedte magát az erdő varázsának. Az élet ezer hangja vette körül, a levegőt harapni lehetett, a színek harsogóan teltek voltak. Azt sem vette észre, hogy már a GPS-t is elfelejti nézni, és Angyalszárny útmutatására sem volt már szüksége. Léptei könnyűvé váltak. Csak haladt, amerre a szíve súgta. Rabul ejtette a környezet szépsége, békéje. Szerette a munkáját, de a lurkók zsivajától elfáradt elméjének már nagyon hiányzott ez a nyugalom. Vágyott a nyár hangulatára is, amely semmihez sem hasonlítható, és valahogy mindig a gyermekkor gondtalan szabadságát idézi, és azt az izgalmat, amit már csak egy nyaralás hozhatott jól kiszámított, beszabályozott, modern életükbe. Szinte transzba került, ahogy ráhangolódott erre az áramlatra, amely megállíthatatlanul vezette előre. A lány maga volt az összpontosított, de könnyed és súlytalan figyelem, amely mint egy láthatatlan kéz, erőfeszítés nélkül nyúlt ki a távoli falu felé. Angyalhegyről pedig a kölcsönös akarat által vezérelve nyúlt a lány felé a falusiak figyelemenergiája. A kettő már-már találkozott örömteli összefonódásban… Még néhány lépés…
...Ahogy teltek az órák, egyre mélyebbre hatoltak be az erdőbe, egyre érintetlenebbnek tűnt a táj. Hiába, ilyen vidékek már csak Erdélyben vannak tágabb hazájuk határain belül. Vadregényes tájon vezetett az útjuk. Annie előbbre járt, annyira hajtotta a megszállott kutatás az „angyalai" után. Eleinte még látta, ahogy Angyalszárny időről időre felbukkan a semmiből. Áttetsző szárnya meg-megcsillant, ahogy szivárványt varázsoltak rá a fák közé beragyogó fénypászmák. De idővel, ahogy rakta egyik lábát a másik után, már szinte a célt is elfelejtette, azaz már nem tudatosan tört felé. Teljesen átengedte magát az erdő varázsának. Az élet ezer hangja vette körül, a levegőt harapni lehetett, a színek harsogóan teltek voltak. Azt sem vette észre, hogy már a GPS-t is elfelejti nézni, és Angyalszárny útmutatására sem volt már szüksége. Léptei könnyűvé váltak. Csak haladt, amerre a szíve súgta. Rabul ejtette a környezet szépsége, békéje. Szerette a munkáját, de a lurkók zsivajától elfáradt elméjének már nagyon hiányzott ez a nyugalom. Vágyott a nyár hangulatára is, amely semmihez sem hasonlítható, és valahogy mindig a gyermekkor gondtalan szabadságát idézi, és azt az izgalmat, amit már csak egy nyaralás hozhatott jól kiszámított, beszabályozott, modern életükbe. Szinte transzba került, ahogy ráhangolódott erre az áramlatra, amely megállíthatatlanul vezette előre. A lány maga volt az összpontosított, de könnyed és súlytalan figyelem, amely mint egy láthatatlan kéz, erőfeszítés nélkül nyúlt ki a távoli falu felé. Angyalhegyről pedig a kölcsönös akarat által vezérelve nyúlt a lány felé a falusiak figyelemenergiája. A kettő már-már találkozott örömteli összefonódásban… Még néhány lépés…
Aaront is furcsa hangulat kerítette hatalmába. Mintha csak a valóságban is megismétlődne, amit álmában tapasztalt. Annie-t már elvesztette a szeme elől, de nem is érezte szükségét, hogy a lányt kövesse. Annie-t hajtotta az intuíció és a meggyőződés, hogy várják már nem is olyan messze a dombok mögött. Aaront más – egyelőre külső segítő – erők vezérelték. Csak az volt a dolga, hogy elfogadja a vezetést. Ami talán egyszerűnek tűnik, mégis hány, de hány ember szalasztja el a lehetőséget néha egy egész (vagy több!) földi életen át. Ha elvétette az irányt, rátört az a nyomasztó érzés, ami az álombéli zsúpfedeles ház előtt fogta el, amikor nem akaródzott bemennie: tejfelszerűen sűrűvé, hideggé vált körülötte a levegő, megállásra, majd visszafordulásra késztette. Míg a helyes irány felé szinte vonzotta a táj, fényessé, teltté váltak a színek, élessé a kontúrok, és hívogató, langyos légáramlat cirógatta meg az arcát.
Félelem és vágy – a két őserős
hajtóerő vezérelte, mely meghatározta az emberiség sorsát annyi millió éven át;
az ember éppen csak hogy felismerte pár éve, és kezdte tanulgatni, hogy a saját
kezébe vegye az irányítást, és ne az ösztönei vezéreljék. Totyogós gyerekként
próbálgatta ezt az új spirituális tudatosságot, amelynek egyik fő feladata volt
ennek a két, látszólag egyszerű, ám annál erőteljesebb erőnek a megszelídítése.
Anélkül, hogy lélektelen biorobottá váljon, amivel egynémely utópiákban
riogatták...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése