7. fejezet – A dimenziókapun túl (részlet)

2023. június 17. szombat este

...Mindenfelé kis tavacskák, medencék, csobogók, virágos és veteményeskertek és ezerféle szobor vagy egyéb alkotás díszítette a völgyet, gyönyörködtette a szemet. És az épületek között rengeteg hatalmas fa, mintha csak egyetlen egyet sem akartak volna kivágni, és inkább a házak helyét igazították a növényzethez. Sajnos a modern világban ez gyakran fordítva történik.

   – Lélegzetelállító! ­

   – Tényleg szép ez a völgy – értett egyet Aaron. – És érdekes. Az egész nagyon tiszta és rendezett, de összességében mégis olyan rendezetlen.

   – Igen. Sehol a megszokott utcasorok, az egyen sátortetők, egyforma homlokzatok. De határozottan magasan fejlett káosz, akárcsak a természetben – bólogatott Annie. – És hiányoznak a rideg, kockaépítmények is, minden csupa lekerekített, lágy kontúr.

   – Ja. De valami más is hiányzik a szememnek, csak nem tudok rájönni, hogy mi az – törte a fejét Aaron. Visszaidézte magában a szokásos vidéki tájat, amin a busszal keresztülhaladtak, majd megnézte magának újra a falut, és kisvártatva felkiáltott. – Megvan! A szántók! Sőt, gyümölcsfa ültetvényeket sem látok, egyforma, végtelen fasorokkal.

   Amíg a látványt elemezgették, a kutyus szaladgált körülöttük. Majd elunta a dolgot, lecövekelt előttük, és ugatni kezdett, szemében a szokásos türelmetlen kifejezéssel. „Oké, oké. Most már kinézelődtétek magatokat, de nekem az a dolgom, hogy odavezesselek titeket az Ikerfogadóhoz. Különben is lassan besötétedik. Szóval gyerünk!” Azzal nekiiramodott, és vissza-visszanézve próbálta jelezni, hogy indulniuk kell.

   – Kitartó kis idegenvezetőre akadtunk, hallod-e? – nézett nevetve Aaronra Annie. – Azt hiszem, mennünk kell. Ha ilyen mesebeli helyre vezetett minket, akkor nagy baj nem lehet. Egyébként is a végén még ránk esteledik itt a dombtetőn. – Annie-t egy pillanatra ellentmondásos érzések lepték meg, szinte beleborzongott: Gyönyörű hely volt ez, de egy kicsit fura. Mintha megmoccant, életre kelt volna egyik-másik fehér szikla az egyre halványodó fényben, és figyelné őket. „Képzelődőm, biztos a fáradtság teszi” – gondolta, és inkább elindult újra a kutya nyomában...

A Búbos Teve útra indul…

“Minden ember orvos és építő is egyben, aki képes arra,
hogy meggyógyítsa önmagát, és felépítse a saját hajlékát.”
Nader Khalili, építész, a szupervályog „atyja”

 

Zsákvályog Ökoház Projekt Közösségi Támogatással

Búbosház púpos tevével házasítva?! Szép és egészséges hajlék elérhető áron, saját kezű kivitelezéssel?! Télen meleg, nyáron hűvös otthon fűtő-hűtőberendezés és gépek nélkül a mi éghajlatunkon?! Utópia vagy reális jövőkép?! 

„Álmodtunk egy világot magunknak…”: üde zöld, csendes és jó levegőjű helyen, egy szép és egészséges kis házban, drasztikusan lecsökkentve a sárga csekkek számát…

Először szembejött velünk a szupervályog, és első látásra beleszerettünk az ívelt, lágy formákba és a melegséget árasztó terekbe. Megtanultuk, hazahoztuk. Majd miénk lett a szelíd domboldal a Gerecse karéjában. Kisimulnak az idegek, megtelik a tüdő, repes a szív itt az erdő mellett, a körülölelő hegyek oltalmában. Ide álmodtuk meg a Búbosházakat: egy nádtetős présházat és egy zöldtetős dombházat… és szkeptikusok ide vagy oda, megkaptuk az építési engedélyt (még a régi, szigorú rendszerben!). Már csak a „mikor” és a „miből” kérdőjelei álltak a megvalósítás útjában. Valaki javasolta a crowdfundingot, azaz a közösségi finanszírozást. Jó ötlet, bele kéne vágni! Közben telt-múlt az idő, mi pedig álmodoztunk tovább. Hogy ne érezzük hiábavalónak a várakozást, addig is megépítettük a Búbosházakat a képzeletünkben, sőt, egy egész ökofalut is kerekítettünk köré, mindezt egy sci-fi kalandregénybe öntve. Így született az Angyalhegy ökoutópia-sorozat. Annyira szerettünk volna már ott élni ezen a varázslatos helyen! Kellett egy vízió! Menet közben kőműves iskolába is beiratkoztunk, legyen papírunk is, hogy ÉP-ítők vagyunk :-). És hab a tortán, hogy rábukkantunk egy zseniális, passzív (bonyolult gépészet nélkül automatikusan működő), hálózatfüggetlen földfűtési rendszerre. Agyő, fűtésszámlák! Értelmet nyert a késlekedés, kár lett volna ezt kihagyni. A kazán és a kémény árából inkább ezt az önjáró, „zöld padlófűtést” építjük meg! Igen, ő az a bizonyos púpos teve, akit egyből összeházasítottuk a Búbosházzal, annyira illettek egymáshoz. Mindkét rendszer a természetből „táplálkozik”, tőle tanul, a permakultúra iskolapéldája.

 
Hónunk alatt az Angyalhegy regénnyel és a Búbos Teveházas elképzeléseinkkel – idén tavasszal vándorútra, országjárásra indulunk kis hazánkban, és reményeink szerint a határon túlra is, hogy bemutassuk az érdeklődőknek a terveinket, és támogatókat verbuváljunk a megvalósításhoz.

Honlapunkon nyomon követheted majd az állomásokat. Szeretnéd, ha felétek is járnánk? Kérjük, vedd fel velünk a kapcsolatot!

 -> A Búbos Ökoház Projekt részletes bemutatása  
 -> Mi az a Búbos Teveház? 

 

5. fejezet – Úton (részlet)

2023. június 17. szombat   

...Ahogy teltek az órák, egyre mélyebbre hatoltak be az erdőbe, egyre érintetlenebbnek tűnt a táj. Hiába, ilyen vidékek már csak Erdélyben vannak tágabb hazájuk határain belül. Vadregényes tájon vezetett az útjuk. Annie előbbre járt, annyira hajtotta a megszállott kutatás az „angyalai" után. Eleinte még látta, ahogy Angyalszárny időről időre felbukkan a semmiből. Áttetsző szárnya meg-megcsillant, ahogy szivárványt varázsoltak rá a fák közé beragyogó fénypászmák. De idővel, ahogy rakta egyik lábát a másik után, már szinte a célt is elfelejtette, azaz már nem tudatosan tört felé. Teljesen átengedte magát az erdő varázsának. Az élet ezer hangja vette körül, a levegőt harapni lehetett, a színek harsogóan teltek voltak. Azt sem vette észre, hogy már a GPS-t is elfelejti nézni, és Angyalszárny útmutatására sem volt már szüksége. Léptei könnyűvé váltak. Csak haladt, amerre a szíve súgta. Rabul ejtette a környezet szépsége, békéje. Szerette a munkáját, de a lurkók zsivajától elfáradt elméjének már nagyon hiányzott ez a nyugalom. Vágyott a nyár hangulatára is, amely semmihez sem hasonlítható, és valahogy mindig a gyermekkor gondtalan szabadságát idézi, és azt az izgalmat, amit már csak egy nyaralás hozhatott jól kiszámított, beszabályozott, modern életükbe. Szinte transzba került, ahogy ráhangolódott erre az áramlatra, amely megállíthatatlanul vezette előre. A lány maga volt az összpontosított, de könnyed és súlytalan figyelem, amely mint egy láthatatlan kéz, erőfeszítés nélkül nyúlt ki a távoli falu felé. Angyalhegyről pedig a kölcsönös akarat által vezérelve nyúlt a lány felé a falusiak figyelemenergiája. A kettő már-már találkozott örömteli összefonódásban… Még néhány lépés…

 
     Aaront is furcsa hangulat kerítette hatalmába. Mintha csak a valóságban is megismétlődne, amit álmában tapasztalt. Annie-t már elvesztette a szeme elől, de nem is érezte szükségét, hogy a lányt kövesse. Annie-t hajtotta az intuíció és a meggyőződés, hogy várják már nem is olyan messze a dombok mögött. Aaront más – egyelőre külső segítő – erők vezérelték. Csak az volt a dolga, hogy elfogadja a vezetést. Ami talán egyszerűnek tűnik, mégis hány, de hány ember szalasztja el a lehetőséget néha egy egész (vagy több!) földi életen át. Ha elvétette az irányt, rátört az a nyomasztó érzés, ami az álombéli zsúpfedeles ház előtt fogta el, amikor nem akaródzott bemennie: tejfelszerűen sűrűvé, hideggé vált körülötte a levegő, megállásra, majd visszafordulásra késztette. Míg a helyes irány felé szinte vonzotta a táj, fényessé, teltté váltak a színek, élessé a kontúrok, és hívogató, langyos légáramlat cirógatta meg az arcát.

     Félelem és vágy – a két őserős hajtóerő vezérelte, mely meghatározta az emberiség sorsát annyi millió éven át; az ember éppen csak hogy felismerte pár éve, és kezdte tanulgatni, hogy a saját kezébe vegye az irányítást, és ne az ösztönei vezéreljék. Totyogós gyerekként próbálgatta ezt az új spirituális tudatosságot, amelynek egyik fő feladata volt ennek a két, látszólag egyszerű, ám annál erőteljesebb erőnek a megszelídítése. Anélkül, hogy lélektelen biorobottá váljon, amivel egynémely utópiákban riogatták... 

SzuperMA, szuper holnap... avagy egy kiállítás képei

Véget ért az ÖKO-LÉTFORMÁK című kiállításunk. „De hogy került egyáltalán a csizma az asztalra? Avagy egy sci-fi-kalandregény az ökoépítészeti kiállításra?” – Ezekkel a szavakkal kezdtem kiállítás megnyitóján az Angyalhegy könyvsorozat bemutatóját. Hogy hogyan? Nagyon is magától értetődően, első látásra mégis lóugrásokban.

Olyan az életem, mint egy folyamatosan épülő mozaik; lépésrő lépésre kezdenek összeállni a látszólag összefüggéstelen puzzledarabkák. Menet közben kirajzolódnak a kapcsolódási pontok: gyógyítás, ÉP-ítés, tanítás, írás és végül a teljes kép: a SzuperVályog & PermaKultúra Műhely, néhány hasonlóan gondolkodó ember lazán összekapcsolódó csapata. Mindkét szó többet takar, mint az a nevéből látszik, azaz több, mint egy új építési, illetve egy gazdálkodási forma. Mindkettő egy komplett tervezési rendszert is magában foglal, amely egy tudatosabb, önmagunkért és a környezetért felelősebb szemléletből nőtte ki magát. Műhelyünk nevét SzuperMA-nak rövidítjük, sugallva, hogy itt és most tenni kezdtünk a céljainkért, hogy már MA elkezdhessük élvezni a gyümölcsét. Ami azonban a vágyott hosszú távú célokat  illeti, egyelőre még inkább csak egy „szuper holnap”-ról beszélhetünk… Az elmúlt évek során elkezdtük felcsipegetni (néha habzsolni :-) annak a tudásnak és gyakorlati tapasztalatnak a morzsáit, jó esetben az egyes fogásait, ami a szabad és a rendszertől független (off grid) − no és persze a tudatos és fenntartható − életformához szükségeltetik. Mi tagadás, ez akkora falatnak bizonyul(t), hogy majdnem a torkunkon akadt, de nem csüggedünk. Kacskaringós út ez, de – szerintünk – jó felé vezet.

• Csigastratégia, azaz nemnövekedés, és minden, ami velejár;
• szupervályog /zsákvályog ÉP-építés és organikus építészet (ház- és kertépítés);
• egészséges táplálkozás, biogazdálkodás és permakultúra;
• környezettudatos háztartás és hulladékkezelés, a tervezett elavulás és a forrásokkal való visszaélés, illetve a szemétgyártás megakadályozása;
• szelíd, megújuló energiák, illetve önfenntartó és felelős vízgazdálkodás;
• alternatív oktatás és iskolarendszer… vagy még csak nem is iskola?!
• esélyegyenlőség, önrendelkezés, kölcsönös támogatás és közösségépítés;
• önismeret és belső fejlődés, a tudatosságunk fejlesztése, tudati szintünk emelése…

Mindezek a területek nem ismeretlenek azok számára, akik hasonlóan „ébredeznek”. Ezekkel mi is szembetalálkoztunk, és több-kevesebb sikerrel magunkra szedtünk némi tudást és még több tapasztalatot. Mindezt igyekeztünk megosztani előadásokon, fórumokon, könyveinkben, honlapjainkon, a közösségi portálokon és úgy általában mindenhol, ahol megfordultunk… tovább hintve ezzel a változás, a fejlődés morzsáit.

Ennek az útnak az eredményeként született a Szupervályog-építés alapjai c. kézikönyv, a Kacskaringók... a szabadság felé vezetú úton c. naplóregény, amely életünk valós eseményeit, állomásait, sikereit és kudarcait írja le, azokkal a nehézségekkel és dilemmahegyekkel megfűszerezve, amelyek az utunkat kísérték. És persze rengeteg örömmel és értékes emberi kapcsolattal is.

Olyan ez a folyamat, mint egy növény fejlődése: egy rejtett, apró magocska a földben, amely azután felébred, ki tudja milyen hosszú álmából, megmoccan, növekedni kezd, kibújik a napvilágra, és nyújtózkodik a fény felé. Közben újabb és újabb ágacskákat, leveleket és virágokat hajt.

Egy-egy ilyen tudásvirág a föld művelése, akár épületté formálása, akár ehető vagy szemet gyönyörködtető növények nevelése érdekében;

Egy meleget és illatos kenyeret adó búbos kemence megépítése;

Ismerkedés a körülöttünk nyüzsgő-burjánzó földi létformákkal, a Földlakókkal, ahogy Angyalhegyen nevezik őket: az ehető és gyógyító virágokkal, bogyókkal, gombákkal, és a törekvés arra, hogy megtaláljuk a békés együttélés lehetőségeit állattestvéreinkkel;

A tudás és tapasztalat átadása, miközben óhatatlanul szembesülünk egy idejét múlt és érettség helyett éretlenségbe és zombilétbe taszító iskolarendszerrel, és az alternatívák kutatása...

Újabb és újabb virágok nyílnak, beleadjuk a figyelmünket és energiánkat, hogy kiteljesedjenek, majd a természet rendje szerint visszavonjuk belőlük az életadó energiát, így lassan elhervadnak. Hiszen újakat kell növesztenünk! A lényeg azonban nem veszik el: a tudás (a kód), amellyel bármikor reprodukálni tudjuk a levélkét, virágot, termést, amikor az élet ciklusában újra eljő az idejük, és szükségünk van rájuk. Figyelem, energia, tanulás, tapasztalat körforgása... az Élet maga.

      
     Így növekedtünk, hervadoztunk, majd újra növekedtünk, és így nyílt ki a regénysorozat virága is. Mit virága! Hiszen ő maga a teljes növény! Az a hatalmas fa, amely ereje teljében áll, mert már minden részét kifejlesztette. Pompázik! Angyalhegy vágyaink és céljaink tölgye, cédrusa... egy HELY, ahol minden vágyunk megvalósult. Majdnem minden...

Mi tagadás, a türelmetlenség, a pozitív jövő utáni engesztelhetetlen vágyunk is hozzájárult Angyalfalu megszületéséhez. Mert miközben szorgalmasan nevelgetjük az ágakat, levélkéket, virágokat... annyira, de annyira szeretnénk már látni a végeredményt, a kiteljesedett lombkoronát és a gyümölcsöket!

 Mert kell egy HELY:

„...Ó, még ne adjuk fel, kell egy hely...

Ó, mégis keresni kell, kell egy hely, mert kell egy hely

mert kell egy hely, hol minden szellem látható

mert kell egy hely, hol minden szólam hallható

mert kell egy hely, hol nem fáznak a csillagok.

mert kell egy hely, hol emlékünk majd élni fog

mert kell egy hely, egy vonzás, melyhez tartozunk

mert kell egy hely, hol néha másról álmodunk

mert kell egy hely, hol elválunk egy hajnalon

mert kell egy hely a földön és egy csillagon...”

(Presser-Sztevanovity-Horváth: A Padlás)

Hát megszületett egy ilyen HELY. Egy utópia, azaz seholhely-jóhely. Egy vízió, egy fikció. Most már elégedetten hátradőlhetünk? Ó nem, dehogy! Hiszen az élet mindig változik, mindig tartogat meglepetéseket! Angyalhegyen is...

Utóirat: SzuperMA, szuper holnap... „szuper” honlap :-), ha érdekelnek a fenti témák és szemlélet: www.szupervalyog.hu.

5. fejezet - Úton (részlet)

2023. június 17. szombat 

...Aaron nyugtalanul forgolódott az ágyban. Mintha csak ezekben az utolsó napokban egy libikókán ültek volna; amikor Annie fent volt, ő lent, és fordítva, bár ez utóbbi volt a ritkább felállás. Szendergés, az éjszakánként kísértő, már ismerős álomtöredékek, éber töprengés – ezek váltották egymást Aaron zaklatott elméjében a hosszúra nyúlt éjszakában. Teste verítékben úszott. „Pedig lesz még nagyobb hőség is. Bezzeg a szomszédok már hűtenek ezerrel!” A nyitott ablakon behallatszó légkondicionálók zaja most a szokottnál is jobban zavarta. Az elmúlt években a házak falát ellepték a modern kor ezen „áldásos vívmányai”, hogy felvegyék a harcot az egyre fokozódó nyári kánikulákkal. 

Ők még – de ki tudja meddig? – kitartottak légkondi nélkül. Zsákutcának gondolták, ahogy az egyre szaporodó többi jelenséget is, amelyek azt mutatták, hogy az ember valahogy egyre jobban elveszíti a fonalat a normális és élhető élettel kapcsolatban. „A hülyeség kora! – jutott eszébe egy nemrég látott dokumentumfilm. – Milyen találó cím!” Aaron gyakran beszélgetett erről Annie-val. „Az emberiség valahogy fordítva ül a lovon, és jó szokása szerint erre a betegségre is a tüneti kezelést választotta a bajok valódi orvoslása helyett – tértek vissza Aaron csapongó gondolatai a légkondicionálókra. – Libát libára halmozunk – mosolyodott el kényszeredetten a besenyőpistabácsis szófordulatra. – Újabb gépekkel próbáljuk elfedni a bajokat, amelyeket a már eddig is túlzásba vitt technológiával és a mesterséges, egészségtelen életterek létrehozásával okoztunk. De ezzel csak tovább mélyítjük az alapproblémát, sőt újabbakkal tetézzük meg. Mint például ez az őrjítő, monoton zaj, ami elől nincs hová menekülni! Vagy mégis? – tette fel magában a kérdést Aaron. – Vajon azon az isten háta mögötti helyen, ha létezik egyáltalán, ahová Annie ilyen megszállottan igyekszik, megoldást találtak már ezekre a problémákra?” Furcsa, hogy éppen ez a lehetőség futott át az agyán. De hamar el is vetette a gondolatot. Tegnap ugyan éppen ő biztatta Annie-t, de a saját kételyei mégsem oszlottak el teljesen, hogy mi szüksége is van neki erre a „kalandra”... 

4. fejezet - A lepke (részletek)

2023. június 7. szerda

...– Aaron! Te is észrevetted, és utóbb be is vallottad, hogy mindinkább úgy érzed, valami nagyon nem stimmel az életünkkel. Hogy nem találod a helyedet. Aztán itt vannak az elmúlt két hétben történtek. Nem gondolod, hogy nem lehet véletlen, hogy Isten vagy az univerzum, ha úgy tetszik, éppen azt próbálja az értésünkre adni, hogy valami jelentős döntés előtt állunk? Hogy valóban nem stimmelnek a dolgok, és változtatnunk kellene?

    Annie ugyan nem volt vallásos, mégis hitt valami átfogó rendezőelvben, ami többet rejt és tartogat a számukra, mint hogy engedelmes állampolgár módjára szépen végigéldegéljék az életüket a társadalom által diktált forgatókönyv szerint, ami csak látszólag képviselte az „egyszeri” emberek érdekeit. Miközben azért, valljuk be, igencsak megszaporodtak a problémák a világban. Értelmes, valamennyire is felelős felnőttként már nem dughatták többé a fejüket a homokba, tudomást sem véve a negatív spirálról, amelynek a mélyébe egyre gyorsuló ütemben sodorja magát az emberiség...

  – Mondd, van bármi vesztenivalónk vele, ha a végére járunk ennek a dolognak?! Bármikor megállhatunk, és behúzhatjuk a kéziféket. De ha elhallgattatjuk a figyelmeztető jeleket, akkor minden marad a régiben, sőt... talán egyre rosszabb lesz...

❧ ❧

    ...Előbb az interneten keresgélt; a szinte kihalt iskolában nem zavarta senki. A titokzatos falu után kutatott. Majd az eredmény birtokában átsétált a földrajzterembe, és tanulmányozni kezdte a falon függő hatalmas papírtérképet, amely Európát ábrázolta. Hiába a sokoldalú virtuális világháló, jobban szerette a békebeli térképeket, amelyek valóságosabbá tették a méreteket, és átlátta rajtuk a távlatokat. Az ablakok tárva nyitva, áradt be a kora nyár jellegzetes illat- és hangegyvelege. És az illatok és hangok hullámain belibbent az a furcsa lepke. Egyenesen leszállt a falitérképre, Annie orra elé. Ilyesféle „jószágot” még sosem látott. Lepkét is alig az egyre élettelenebb városban. És ez a földre szállt angyal addig masírozott teljes lelki nyugalommal a papíron – szinte vezetve a szemét −, amíg le nem cövekelt a térkép egyik pontján. Ott szépen összecsukta fekete pöttyökkel tarkított szárnyait, és úgy tűnt, egyhamar nem is szándékozik onnan elrepülni. Annie már nem is csodálkozott, amikor kibetűzte a feliratot a lepke áttetsző szárnyai alatt...

101 TIPP, hogy miért PONT EZT a könyvet olvasd el - avagy a kezdő író dilemmái

Miért PONT az én könyvemet olvasnák el?!

Az író számára (jó esetben :-)) egyértelmű, hogy miért írja meg a könyvét. Az olvasó számára azonban már korántsem ilyen magától értetődő, hogy miért pont ezt a könyvet olvassa el. Hiszen annyi a könyv, mint égen a csillag! Szóval miért pont ezt?! Bizony én is feltenném magamnak ezt a kérdést, ha ajánlanád nekem a könyvedet. Arra ezer válasza is van az írónak, hogy miért írta meg a könyvét. Habár... ha mélyen magamba nézek... legyen a téma bármily célzott vagy szofisztikált, a leginkább azért adja írásra a fejét az ember, mert egyszerűen ellenállhatatlan késztetést érez rá. Mert írnia kell. Ebből persze még nem következik, hogy jó lesz, amit ír, és hogy mások számára is érdekes és élvezetes lesz a mű. És itt kezdődnek a kétségek, amelyek főleg a kezdő írókat mardossák: Elég jól írok-e? Tetszeni fog-e másoknak is a téma? Jó-e a stílus? Irodalmilag értékes-e az alkotás? Satöbbi satöbbi... A legnyomasztóbb aggodalom azonban az, hogy hogyan fog eljutni a könyv híre az emberekhez, és ha el is jut, hogyan keltsem fel az olvasó érdeklődését? (Rémálmaimban kísért a jelenet Az elveszett frigyláda fosztogatóiból, hogy egy beszögelt dobozban dugják be a könyvemet a raktár mélyére, sokmillió névtelen társa közé, hogy örökké a feledés homályába merüljön.)

Erre szolgálnak a kiadók. Elvileg. Volt már szerencsém ehhez a műfajhoz is. Sajnos a kiadó nem jeleskedett abban, hogy eladja a könyvet. Pedig elfogultság nélkül és az olvasók visszajelzései alapján mondhatom, hogy igen jó kis könyv lett. Éppen az eladás az, amiben a kiadó nehezen pótolható. Kell hozzá jártasság, nem mondom, hogy nem, de a számítógép és a digitális nyomdák világában ma már bárki teljesen el tud készíteni egy könyvet. De a marketing és a forgalmazás más tészta. Celebvilág, tiszavirág életű sztárok, lefizetett sikerlisták, az írónak juttatott megalázóan alacsony részesedés az eladott könyvekből árából – ezek ismeretében hamar elmegy az íróember kedve a kiadóktól. Pláne hogy a kíméletlen versenyben (nesze neked piacgazdaság mítosz!) elsősorban az eladhatóságra mennek, és nem feltétlenül a valós irodalmi értékre. (Lásd a Belga „gagyidalát”.)

Meg aztán, ki figyel fel egy noname, elsőszerzős íróra?! (Hah! Mintha nem lett volna minden híres író egyszer maga is kezdő! Vagy ők már az irodalmi Nobel-díjjal bújtak elő a világra?!) Mivel szakmai pályafutásom során nemcsak az írásban szereztem jártasságot, hanem a könyvszerkesztésben és egyéb nyomdai előkészítő munkálatokban is, így végül én is a magánkiadás mellett döntöttem (mérlegelve annak minden előnyét és hátrányát). Bár arra csak utólag eszméltem rá, hogy a szakkönyvírónak bizonyos szempontból előnye van: a téma és a célközösség egyértelműbb, az irodalmi magasságok hiánya kevésbé problémás. Nem így a regény! Kevéssé a téma, mint inkább az író neve a garancia. Amihez persze kell a jó írói véna. De hogyan is tudnám előre a kezdő íróról, hogy rendelkezik-e ezzel, és érdemes-e a könyve az elolvasásra?

Nos, körbe is értem, mint a saját farkát kergető kiscica. Be kell hát vetni minden kreativitást, ötletet. 

Szerénység ide vagy oda :-), én magam igencsak szeretem a regényemet. Most, hogy kijött a nyomdából, rá is vetettem magam, és újra elolvastam, immár így tapintható, szagolható papírformában. (Rögtön le is álltam belefirkálni és tovább tökéletesíteni a stílust, amilyen perfekcionista vagyok. Pedig – túlzás nélkül mondhatom – így is igencsak élvezhető lett.) Nekem szabályszerűen hiányzik, hogy ott legyek a saját fantáziám teremtette faluban, olyan jóhely lett (nem véletlenül utópia :-), és éljem a szereplőim kalandos és irigylésre méltó életét.
Biztos Te is tapasztaltad már, hogy milyen az, amikor valami iránt testestül-lelkestül lelkesedsz. Ilyenkor az ember azt gondolja, hogy az egész világ ugyanígy érez, és vele együtt ujjong! El nem tudom képzelni, hogy Téged nem sodor majd magával Angyalfalu története :-). És már készen van a második rész is, ami szerintem még izgalmasabb és érdekesebb lett. No de ne szaladjunk előre! Hiszen itt várnak leendő „gazdáikra” az első kötet friss példányai...

S hogy visszatérjek az eredeti kérdésre: miért is olvasd el az Angyalhegyet? 

Anno igen népszerűek voltak a 101 (hasznos/hülye/vicces...) TIPP fogyókúrázóknak/anyáknak/elváltaknak... című könyvek. Innen az ötlet, hogy összegyűjtök 101 tippet, amivel segítem az érdeklődőket, hogy kedvet kapjanak a könyvem elolvasásához. 

Hamarosan jön az első tipp :-). Az Angyalhegy honlapján és Facebook oldalán.

3. fejezet - Az igazság odaát van?! (részletek)

2023. május 23. kedd este − június 6. kedd

− Már majdnem beléptem a házba, amikor az a hülye vekker felébresztett! − Annie különös álmát mesélte Aaronnak. − Pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy kit és mit találok odabent.
   A fiú fásultan hümmögött. Apró konyhájukban ültek a vacsoraasztalnál. Pest szűnni nem akaró forgalma és nyüzsgése még ide is felhallatszott a belvárosi bérház negyedik emeletére. Pedig az apró konyhaablak a ház belső udvarára néző gangra nyílott. Megszokott háttérzajként szolgált, már észre sem vették. Beleivódott a fülükbe, észrevétlenül őrölte az idegeiket, pedig jól esett volna a csend és a pihenés az egész napos munka után....

   

 ...Aaron a szemét lesütve a vacsorája maradékát piszkálta a tányérján. Annie a fiút nézte. Végül úgy döntött, most nem erőlteti tovább ezt az angyalos történetet. Párja ma is abban a morózus hangulatában volt, ami mostanában egyre gyakrabban elővette. Jobb, ha hamar lefekszenek. Felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. Menet közben Aaronnak adott egy puszit, jelezve, hogy részéről is lezárta a beszélgetést. Majd lesz jobb alkalom. Mert Aaronnal ellenétben ő nagyon is fogékony volt a megérzéseire, amelyek most azt sugallták neki, hogy valami készülőben van. Valami fontos dolog, ami mindkettejük életére kihatással lesz...

❧ ❧

...„Ezekbe meg mi ütött?!” – Aaron elkerekedett szemmel bámulta a hangtalan jelenetet. És ekkor megütötte a fülét a halk, suttogó hang, amely különös zenévé formálódott, ahogy lassan ráhangolódott a ritmusára. A fák énekeltek neki az idők végtelen mélyéből feltörő, ősi dallamokkal: levelek zizegése, gallyak surrogása, ágak recsegése, melyhez a basszust a föld morajlása szolgáltatta, mintha a gyökerek végeláthatatlan hálózata mocorogna a föld szorításában.

„Gyere hozzám! – hallotta Aaron, de most sem a fülével, és ezúttal nem is az elméjével fogta fel a hívó szót. A sejtjeiben érezte a sürgető késztetést, hogy odamenjen a Jazoon melletti, még gazdátlan juharhoz, aki mély és csábítóan édes asszonyhangján szavak nélkül szólította: – Kapcsolódj hozzánk!” 

 És Aaron ment, szinte nem is a lábán, mintha egy láthatatlan erő emelné, tenné könnyűvé a lépteit; közben elképesztő érzések formálódtak a testében. Mint vas a mágnesre, olyan vonzerővel pattant két karja a fa törzse köré. Nem is maga irányította a mozdulatait; marionett bábú volt, akit valami felsőbb hatalom irányít. Mégsem érezte magát kiszolgáltatottnak. Ahogy karja a fa köré fonódott, rácsatlakozott a mindent átszövő hálózatra, energia járta át minden porcikáját, és feje búbjától a lábujja hegyéig megremegett. Nem volt már gondolat a fejében. Nem volt már ÉN, csak a mindent elsöprő elragadtatás. Csak a MI eufóriája. Aaron nem volt többé egyedül. Sőt! Úgy érezte, soha többé nem lesz már egyedül, még ha el is kell válnia a fától és mindazoktól, akikkel rajta keresztül összekapcsolódott egy röpke vagy talán örökké tartó pillanatra…

Sebes, kijózanító zuhanás volt az ébredés. Aaron visszapörgette a képeket. Az álom furcsasága ellenére is logikusan követhető volt, de hogyan is önthetné szavakba azt, amit a fákkal összekapcsolódva tapasztalt? Túl csodás érzés volt… és túl valószerűtlen. Az élet nem ilyen. Jobb, ha észre tér, várja a munka, a való világ. Lerázta magáról az átélt benyomások utolsó, még vissza-visszatérő foszlányait is. Semmi értelme! Úgy döntött, hogy okosabban teszi, ha elfelejti az egészet, és nem adja a lovat Annie alá. Remélte, hogy ő is túlteszi magát a maga angyalos fantazmagóriáin, és szépen folydogálnak tovább a napjaik a megszokott, kiszámítható mederben...