A két angyal közrefogta. Maga sem
tudta, hogy azért jár lebegve pár centire a földtől, mert az angyalok lágyan
felemelték, vagy egyszerűen csak azért, mert maga is olyan könnyű, mintha
fénysugárból állna a teste. Talán már angyallá vált ő maga is. Suhantak
hegyen-völgyön át, sebesebben a szélnél. Mégsem olyan volt, mintha egy vonaton
robogna, amikor a táj csak elmosódott csík. A bokrok, a fák, a virágok, sőt még
a madarak is szinte mozdulatlanok voltak; mindet nyugodtan szemügyre vehette,
olyan hosszan szemlélhette, ameddig csak akarta. A levelek világoszöld erezete,
a katicabogarak fekete pettyei, a vörösbegy nyakán a selymes, rozsdabarna
tollpihék, a virágok sárgán világító szirmai egyenként és tisztán
kirajzolódtak, mintha csak ott lennének közvetlenül a szeme előtt. Ág reccsent,
visszhangja komótosan terjedt a fák között. Vadnyúl emelte fejét a hangra,
lassan, mintha a riadalom is lelassult volna, sőt megállt volna térben és
időben. Barna nyúlszeme megpihent a lányon. Egybeolvadt a pillantásuk, eggyé váltak.
„Nyúl lány lettem? Most szaladjak?”
Puha tappancsa már emelkedett a földről, de a mozdulat
félbemaradt… újra suhant együtt az angyalokkal.
Érezte az izgalomtól kissé nyirkos tenyerében az angyalkezek
szorítását. Olyan erős és mégis gyengéd volt ez a kézfogás. Olyan simák és
megnyugtatóan melegek ezek az angyalujjak, de mégis olyan furcsák. Lepillantott
az angyalkezekre. Valószerűtlenül karcsú, fehér kar és csukló, valószerűtlenül
hosszú ujjak… és a testük mintha áttetszően világított volna… Nem mert az
arcukba nézni…
Összemosódott a nyúl, az angyalok, a telihold fényében
fürdő, kísérteties, de gyönyörű táj képe Annie szeme előtt. Testének határai
feloldódtak a környező világban.
„Annie vagyok. Ember vagyok.”
Vöröslő fények kezdtek táncba a horizonton. Pirkadt. Az
angyalcsapat tágas völgy fölött lebegett, zöldellő hegyek között, kerekerdő
rejtekében. Elágazó folyó szelte háromfelé, hármas dombhát darabolta tovább a
völgyet, mint egy hatalmas tortát. Közepében kerek tó tükre csillogott a kelő
nap sugaraiban. A karcsú, fehér alakok összekapaszkodott gyűrűje lágyan forgott
körbe. Annie óriási kaleidoszkóp közepéből tekintett le a tájra; tükörképük,
melynek közepében ő maga függött az angyalok kötelékében, a tó vízében fürdött,
majd tovább sokszorozódott a tó körüli épületek üvegfelületein. A tortavölgyben
kis falu bújt meg. Színes meseházikók vidám ablakszemei kacsintottak felé a
domboldalakból. Búbos kemence ház. Cirmos cica várja az ajtóban.
„Kiscicám, várva várt kiscicám, hadd vegyelek a karomba!
Menjünk be a házba! Tudom, hogy ő is odabent vár.”
Látta lelki szemeivel a lányt. Milyen ismerős…
„De hiszen ez én vagyok! Bár a szeme színe… és a haja is…”
Tükörbe néz, de a fránya tükör megtréfálja. Átfesti a
szemét, a haját. Tudta, hogy ő az, de mégsem. A lány a szobában csak nézte és
nevetett, nevetett. Kacagása olyan volt, mint a csörgedező patak.
„Hadd menjek be, és akkor mindenre fény derül!”
És akkor megnyomta a csengőt. A kiscica elszaladt, a csengő
meg csak csengett, csak csengett.
„Hogyan is lehet a csengőnek ilyen csúnya hangja egy ilyen
szép házban?! És miért nem nyitja már ki valaki az ajtót?!
❧ ❧ ❧
Annie furcsa kábulatban ébredt. Bár kelnie kellett, különben elkésik az iskolából, de képtelen volt mozdulni. Kicsusszant a takaró alól, mezítláb odaszaladt az asztalhoz, és lenyomta a vekkert...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése