Majd’ ezer ember ült törökülésben, körös-körül a fűben, a hatalmas üvegbúra alatt egyetlen spirálvonalat alkotva. Jobb kezüket az előttük ülő bal vállára, bal kezüket a párhuzamos spirálkaron mellettük ülő jobb vállára helyezték, így alkottak egyetlen összefüggő embermátrixot. A tető rajzolata pepitamintát varázsolt rájuk, ahogy a nap átragyogott a fekete és az átlátszó, hatszögletű üveglapocskákon, fénybe borítva egyiküket, árnyékba burkolva a másikukat.
Tökéletes volt a csend, csak az
egyenletes, halk szuszogás hallatszott, ahogy egyszerre vették a levegőt,
egyetlen közös ritmusra.
Kilencszer ezer és kilencezer
lélek vágyott ebben a pillanatban ugyanarra, bár vágyuk címzettje különbözött.
A közös ima ereje minden képzeletet felülmúlt. Kiáradt a kilenc faluból és a
fehér városból, és végigsöpört a bolygón. ŐK pedig − megfoghatatlanul távol és
mégis közel − elmosolyodtak egy pillanatra. Kicsinyke történés volt ez az Ő
életükben, de korántsem jelentéktelen az idő mátrixában. Azt is tudták, hogy
egyelőre csak egy maroknyi embert talál célba az ima, de sebaj. A türelmetlenséget
ők nem ismerték.
Mélységes csend, egyszerre
süllyedő és emelkedő mellkasok, ki- és beáramló lélegzet…
Lélek-zet… konspiráció… együtt
lélegzés… együtt érzés… együtt működés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése