3. fejezet - Az igazság odaát van?! (részletek)

2023. május 23. kedd este − június 6. kedd

− Már majdnem beléptem a házba, amikor az a hülye vekker felébresztett! − Annie különös álmát mesélte Aaronnak. − Pedig nagyon kíváncsi voltam, hogy kit és mit találok odabent.
   A fiú fásultan hümmögött. Apró konyhájukban ültek a vacsoraasztalnál. Pest szűnni nem akaró forgalma és nyüzsgése még ide is felhallatszott a belvárosi bérház negyedik emeletére. Pedig az apró konyhaablak a ház belső udvarára néző gangra nyílott. Megszokott háttérzajként szolgált, már észre sem vették. Beleivódott a fülükbe, észrevétlenül őrölte az idegeiket, pedig jól esett volna a csend és a pihenés az egész napos munka után....

   

 ...Aaron a szemét lesütve a vacsorája maradékát piszkálta a tányérján. Annie a fiút nézte. Végül úgy döntött, most nem erőlteti tovább ezt az angyalos történetet. Párja ma is abban a morózus hangulatában volt, ami mostanában egyre gyakrabban elővette. Jobb, ha hamar lefekszenek. Felállt, és elkezdte leszedni az asztalt. Menet közben Aaronnak adott egy puszit, jelezve, hogy részéről is lezárta a beszélgetést. Majd lesz jobb alkalom. Mert Aaronnal ellenétben ő nagyon is fogékony volt a megérzéseire, amelyek most azt sugallták neki, hogy valami készülőben van. Valami fontos dolog, ami mindkettejük életére kihatással lesz...

❧ ❧

...„Ezekbe meg mi ütött?!” – Aaron elkerekedett szemmel bámulta a hangtalan jelenetet. És ekkor megütötte a fülét a halk, suttogó hang, amely különös zenévé formálódott, ahogy lassan ráhangolódott a ritmusára. A fák énekeltek neki az idők végtelen mélyéből feltörő, ősi dallamokkal: levelek zizegése, gallyak surrogása, ágak recsegése, melyhez a basszust a föld morajlása szolgáltatta, mintha a gyökerek végeláthatatlan hálózata mocorogna a föld szorításában.

„Gyere hozzám! – hallotta Aaron, de most sem a fülével, és ezúttal nem is az elméjével fogta fel a hívó szót. A sejtjeiben érezte a sürgető késztetést, hogy odamenjen a Jazoon melletti, még gazdátlan juharhoz, aki mély és csábítóan édes asszonyhangján szavak nélkül szólította: – Kapcsolódj hozzánk!” 

 És Aaron ment, szinte nem is a lábán, mintha egy láthatatlan erő emelné, tenné könnyűvé a lépteit; közben elképesztő érzések formálódtak a testében. Mint vas a mágnesre, olyan vonzerővel pattant két karja a fa törzse köré. Nem is maga irányította a mozdulatait; marionett bábú volt, akit valami felsőbb hatalom irányít. Mégsem érezte magát kiszolgáltatottnak. Ahogy karja a fa köré fonódott, rácsatlakozott a mindent átszövő hálózatra, energia járta át minden porcikáját, és feje búbjától a lábujja hegyéig megremegett. Nem volt már gondolat a fejében. Nem volt már ÉN, csak a mindent elsöprő elragadtatás. Csak a MI eufóriája. Aaron nem volt többé egyedül. Sőt! Úgy érezte, soha többé nem lesz már egyedül, még ha el is kell válnia a fától és mindazoktól, akikkel rajta keresztül összekapcsolódott egy röpke vagy talán örökké tartó pillanatra…

Sebes, kijózanító zuhanás volt az ébredés. Aaron visszapörgette a képeket. Az álom furcsasága ellenére is logikusan követhető volt, de hogyan is önthetné szavakba azt, amit a fákkal összekapcsolódva tapasztalt? Túl csodás érzés volt… és túl valószerűtlen. Az élet nem ilyen. Jobb, ha észre tér, várja a munka, a való világ. Lerázta magáról az átélt benyomások utolsó, még vissza-visszatérő foszlányait is. Semmi értelme! Úgy döntött, hogy okosabban teszi, ha elfelejti az egészet, és nem adja a lovat Annie alá. Remélte, hogy ő is túlteszi magát a maga angyalos fantazmagóriáin, és szépen folydogálnak tovább a napjaik a megszokott, kiszámítható mederben...